Az biztos, hogy a munkám jóval többet jelent, mint puszta megélhetés. Fontos, hogy mi van mögötte, mik azok az értékek, amelyeket meg tudok valósítani általa. Mi a valódi motivációm. És akármilyen pátoszos is, de ez már a korral jár, szeretnék valódi változást létrehozni a létemmel. Nyomot hagyni.

Lassan újra hosszabbodnak a nappalok, több lesz a fény. Remélem, nem csak a külvilágban, hanem belül, bennünk is. Óriási lehetőség, hogy már nem a túlélésünkért kell küzdenünk minden percben, hanem kitűzhetünk magasztosabb, magasabbrendű célokat is. Ha meleg van és van mit enni, dolgozhatunk azon, hogy jobb emberek lehessünk. Hogy olyan világot teremtsünk magunknak, amilyenben jó szívvel el tudjuk majd engedni a gyerekeink kezét. 

Nekünk szülőknek kiemelkedően fontos a szerepünk abban, hogy sikerül-e egy jobb világot teremtenünk. Ha mindannyiunkat úgy szerettek volna, ahogyan az nekünk jó, sokkal kedvesebbek, együttérzőbbek és elfogadóbbak lennénk egymással és persze magunkkal is. Minden csecsemő csodálatosan tisztán születik, önmagukat becsülve, készen a szeretetre. Ami miatt elromlunk, az a generációról generációra átadott szeretet félreértés sebei, a meg nem értettség, a nem érzett szeretet és elfogadás. Mert nem éreztük anyánk vagy apánk szeretetét. Nem éreztük, hogy csodálatosak vagyunk úgy ahogy vagyunk. Maga a szeretet sérült bennünk, így másnak sem tudjuk igazán odaadni. 

Munkám legfontosabb célja, hogy a szülők vitathatatlan, de legtöbbször kompenzáló szeretetét lefordítsam a gyerekek nyelvére. Ha volna egy varázspálcám, azt kívánnám, hogy a gyerekek érezzék is, hogy a szüleik mennyire szeretik őket. Hogy ne az elfogadottság iránti ki nem elégített vágyuk hajtsa őket egészéletükben. De sajnos nincs, így aztán csak leírni tudom, mi szükséges ehhez. 

Gyógyítsuk be a saját sebeinket. Szeressük önmagunkat úgy, ahogy soha senki sem szeretett minket. Bánjunk magunkkal olyan kedvesen, legyünk annyira elfogadóak és együttérzőek. Így nem várjuk majd a gyerektől, a párunktól, hogy megtegyék ezt nekünk. Hiszen nem is tudnák. 

Ismerjük meg önmagunkat és leginkább a félelmeinket. Tudatosítsuk a valódi, legmélyebb motivációinkat. Mit akarok a gyerek által bizonyítani? Milyen félelmeimet igazolom általa? Mély önismereti munkával rávilágíthatunk azokra a vakfoltjainkra, amelyek akár minden percben félrevihetik a jószándékú nevelésünket. 

Figyeljük többet kíváncsian a gyerekeinket és kevesebbet irányítsunk. Ismerjük meg őket. Bátran. Ne akarjuk őket a saját képünkre formálni, hagyjuk, had legyenek azok, akik. Amikor megszületnek, már akkor valamilyenek, már akkor valakik. Legfőbb vezetőnk a temperamentumuk, később a vágyaik, érdeklődésük lesz. Az a dolgunk, hogy segítsük őket megmutatni, kik ők valójában. Hagyjuk őket kiteljesedni. Azt lássuk meg, amiben erősek, és ne azt, amiben nem. 

A sok-sok csodálatos édesanya, akivel munkám során kapcsolatom volt, bátrak és mernek szembenézni magukkal. Mernek tudatosak lenni. Tudnotok kell, hogy nagyra tartalak mindnyájatokat! Nem könnyű ezen az úton végigmenni. Sokkal egyszerűbb felpofozni a gyereket aztán azon mérgelődni, hogy már megint milyen rossz, és intézetbe kéne adni. A “tudatos nemtudás” állapota, amikor már tudjuk, hogy mit nem szeretnénk, de még nem sikerül maradéktalanul megvalósítani – a legnehezebb stáció. De csak az lendíthet tovább, ha nem merülsz el az önkritikában és az önsajnálatban, hanem újra és újra megpróbálod. 

Azt kívánom, hogy minden gyerek érezze a szülei szeretetét, az elfogadást, azt, hogy önmagáért szeretik, elvárások nélkül. Hogy minden gyerek tudja, hogy ő egy csoda. Akkor is, ha hisztizik, akkor is, ha kettest hoz matekból, akkor is, ha elhagyja a sapkáját. 

Ehhez nekünk, szülőknek kell magunkon dolgozni…

Pethő Orsolya, pszichológus