Ha az anyákat kérdezem, miért kiabálnak, ha valójában nem akarnak, a válaszuk egyöntetűen az: borzalmas szülő vagyok. Mindenhol olvasni, hogy kiabálni a gyerekkel főben járó bűn. Gyógyíthatatlan sérüléseket okoz. Egy életre elront mindent az, aki csak egyszer is kiengedi a torkából a sárkányt. Az így keletkezett görcsök és bűntudat pedig sohasem jó tanácsadók. Ahelyett, hogy segítene moderálni a szülői indulatok kiengedését, inkább növeli a kiabálások számát.

Persze bíztatni senkit sem szeretnék arra, hogy csak nyugodtan engedje szabadjára a lovakat. De ha nem ez az egyetlen vagy meghatározó szülői kommunikációs stratégiánk, akkor nincs olyan nagy dráma, mint gondolnánk.

Már nem vagyunk a barlangban, és mégis…

Idegrendszerünk annak ellenére, hogy már kényelemben élő szuper homo sapiensként éljük az életünket, fűthető kormányok és zacskó visszazárók (???) között - tele van olyan mechanizmussal, amelyek egykoron a túlélésünket szolgálták, de ma már kevésbé hasznosak. A kiabálás is egy ilyen maradvány. Vészhelyzetben, amikor például egy vadállat tört az életünkre, megszólalt a belső riasztó, és ennek hatására felkészült a szervezetünk a helyzettel való megküzdésre, a támadásra. Kellett a magasabb vérnyomás, tónusos izmok akár elfutni, akár megverekedni kellett. Amikor kiabálunk, végső soron ugyanezt az egykoron igen hasznos mechanizmust alkalmazzuk. A dolog hátulütője csupán az, hogy a medvénél egy kicsit kevésbé veszélyes, néhány éves kisgyerekkel szemben…

Fő mumus a kialvatlanság

De mentségünkre szóljon, hogy a kisgyerekes lét tényleg extrém sport és oxigén palack nélkül kell végigcsinálni. Az alvásmegvonás rövid és hosszú távon is komolyan akadályozza a viselkedésszabályozást. Magyarán szólva minél kevesebbet alszunk, annál kevésbé vagyunk a magunk urai. Az agyunk tulajdonképpen robot pilótára kapcsol, ami bizony nem a legcivilizáltabb részünk. Az a szülő, aki régóta nem tudott eleget aludni és ezért kiabál a gyerekével nem lenéző pillantásokat vagy kíméletlen szavakat érdemel, hanem együttérzést és segítséget ahhoz, hogy többet tudjon pihenni. Minek belerúgni a földön fekvő emberbe? Miért bántjuk hát magunkat? A bűntudat csupán arra jó, hogy még rosszabbul érezzük magunkat.

Nincsenek mintáink

Az sem utolsó szempont, hogy fogalmunk sincs, hogyan is kell “nem kiabálni”, illetve nem tudjuk, mit lehet helyette csinálni. A legtöbb szülőnek nincsenek erre jó gyerekkori mintái. Ha valaki mérges, akkor vagy visszatartja, vagy kiengedi a dühét. Mintha nem létezne más alternatíva.

De nem csak indulatkezelési kérdés

Ám ennél még izgalmasabb, hogy többnyire nem ugyanarra ugrunk. Mindannyiunknak megvannak a maga gyenge pontjai. Kit ez idegesít jobban, kit az. Vajon ez miért lehet? Az okokat ismét a gyerekkorban érdemes keresni, ugyanis ki nem elégített érzelmi szükségleteink tesznek minket szuperérzékennyé bizonyos helyzetek iránt. Amikor egyes ingereket túlreagálunk, valójában nem is a jelenre válaszolunk. Múltbéli érzelmi hiányállapotok (például: miért nem szerettek, miért nem figyeltek rám, miért nem voltam fontos) teszik érzékennyé a harag-kioldó szerkezetet. Izgalmas önismereti munka felfedezni saját sebeinket, amelyek gyereknevelésünket meghatározzák és annál hasznosabb begyógyítani azokat. Akár egyedül, akár szakember segítségével. Ugyanis így tudjuk valóban elkerülni szüleink hibáit.

Mártírból nem lesz szalonna

Túlvállaljuk magunkat, erőn felül teljesítünk, mert a szuperanya mindent kibír. “Nekem ezt meg kéne tudnom csinálni.” - hallom az édesanyáktól, miközben már érzelmileg kifacsarták magukat, mindent és annál is többet feladtak a családjukért. Pedig lehet, hogy már jólesne dolgozni. Nagyon régen nem találkozott a barátnőivel. Él-hal egy kis mozgásért. Valójában utál főzni és nagy könnyebbség lenne rendelni. Vagy egyszerűen csak egyedül lenni egy kicsit. De a szuperanya mindezt nem teszi, hanem igenis élvezi, hogy megszakadhat. Minél több mindent teszünk azért mert kell, és minél kevesebbet azért mert szeretnénk, annál kiabálósabbak leszünk.

A magány és a félelem is kiabálóssá tesz

Az eddig felsorolt okok azt gondolom magánügyek. Mindenki dolgozzon rajta, ahogy tud. Azonban az anyai kiabálás mögött közösségi problémák is meghúzódnak, nevezetesen a női, illetve anyai összetartás hiánya. Kevés magányosabb műfaj van az anyai szerepnél. Egy űrhajós nagyobb közösségi élményt és támogatást élhet meg a Holdra szálláskor, mint az otthon gyerekeket nevelő nők. De ezért mi magunk vagyunk a felelősek: versenyzünk egymással, ahol együttműködni kéne, kritizáljuk egymást, ahol bátorító szóra és együttérzésre lenne szükség. A magány és a félelem pedig még kiabálósabbá tesz.

Hölgyeim, mit szóltok egy változáshoz?

Pethő Orsolya, pszichológus
www.kolyokszerviz.hu