Pedig az önálló játék képessége a család minden tagja számára hasznos. A szülők el tudják végezni a napi teendőiket, tudnak egy kis időt magukra is fordítani, miközben elengedhetetlen lépcső a gyerek fejlődése szempontjából. Miközben egyedül merül el a játék világában, tapasztalatot szerez az önállóságról, csiszolja kreativitását, erősödik az önbizalma, és feldolgozza a napközben felgyülemlő feszültségeket, érzelmeket. Fejleszti kis és nagymotoros képességét, szóval mindent, amiért fejlesztőhöz hordjuk majd drága pénzért.

Az önálló játék során megtanulja szabályozni az idegrendszerét érő ingermennyiséget is. Képes azt növelni, ha unatkozik és csökkenteni, ha túl sok van belőle. Ez az “arousal” névre hallgató belső rendszerünk az, ami bizonyos helyzetekben explorációra, inger keresésre sarkall bennünket, aztán visszavonulót fúj. Amikor kevés az inger unatkozunk, amikor túl sok, nyugalomra van szükségünk. A rendszer tökéletesen működik magától már a gyerekek esetében is. Vagyis működött, mindaddig, amíg bele nem piszkáltunk mi, felnőttek. De mégis hogyan?

Függést alakítunk ki
Bizony, átestünk a ló túloldalára. Már nem mosunk kézzel egész nap, van étel télen akkor is, ha nem főzünk be egész nyáron, hogy a sok munka miatt szinte rá se hederítsünk a gyerekekre. Rengeteg időnk szabadult fel, ami jó, ám még nem találtuk meg a középutat a figyelem és a hátralépés között. Egész álló nap szórakoztatjuk a gyerekeket, és a függés kialakítását már a csecsemőknél elkezdjük. Folyamatosan animáljuk őket, ki tudja hány színes csörgő kütyü lóg a kiságyuk felett. S miután túl sokat olvastunk a kötődő nevelésről, bűntudatunk van ha egy percre békén hagyjuk őket. Folyamatosan beszélni kell hozzá, mert így tanulja meg gyorsan a nyelvet. Fejleszteni kell, a színeket és a számokat tanítani, már tudja mit mond a tehén, mert olyan okos gyerek. Nem is csoda, ha hamar megtanulja, hogy a fő animátor, aki hamar elűzi az unalmat, az Anya, vagy Apa. Csak egy kicsit nyafogni kell és zavartalan a szolgáltatás.

Nem bírjuk, ha az agyunkra mennek
És hát az unatkozó gyerek meglehetősen idegesítő. Mert nyafog, nyúz minket, láb alatt van. Ezt nem tudjuk elviselni, hanem gyorsan bedobunk valami megoldást, így ők sem tanulják meg elviselni magukban ezt az érzést, ám arra sem jönnek rá, hogyan tudnak rajta nem a segítségünkkel javítani.

Alkalmatlan játékok
A játékipar egyre színesebb, szagosabb tárgyakat állít elő, ami zörög, zenél, mozog, és ezekhez hosszú leírás is tartozik, pontosan hogyan kell vele játszani. Hol van ez a fadarabtól, amit, ha akarom, pisztoly ha akarom kard, ásó, lovacska vagy napernyő? Zárt végű tárgyakat veszünk a gyerekeknek, ezekért persze ők rajonganak (talán egy egész napig) amelyekkel valójában nem lehet játszani. Ezeknek kizárólag az a szerepe hogy megvegyük őket.

Kütyük
Feltaláltuk az önműködő, aktív szórakoztató ipart. Csak egy gombnyomás és nyoma sincs az unalomnak. Az arousal rendszer boldog, eszébe sincs játékra sarkallni a gyereket, hiszen megvan, amire vágyott. Tudod már mire gondolok, ugye? A tévé, a tablet, a telefon olyan mennyiségben szállítja a digitális ingert az unatkozó agy számára, ráadásul semmit, de semmit nem kell tennünk érte, hogy szép lassan kikopik a klasszikus értelemben vett játék a gyermeki tevékenységek köréből.

Meg lehet fulladni a sok játéktól
Sok családnál járok, és gondolhatod, hogy az ott látott gyerekszobák egyike sem a minimalizmusról híres. Zsúfolásig tele vannak tárgyakkal, játékokkal. Tizenkét négyzetméter, mozdulni is alig lehet. Plüssök, babák, járművek, színes dobozok. És nem elég a játékból, mert sosem lehet elég. Nem csoda, ha a gyerekek nem tudják, mit kezdjenek velük. Túl sok a tárgy, túl sok az inger, visszavonulót fúj a rendszer. A sok játék nem támogatja az elmerülést, folyamatosan felpörget, kizökkent. Megtörtént már veled, hogy olyan sok dolgod volt egyszerre, hogy azt sem tudtad, melyikkel kezdjed? Hát ez pontosan ugyanolyan.

Beleszólunk a játékukba
Sajnos jobban értünk a játékokhoz, mint maguk a gyerekek, és ennek hangot is adunk. Ne rohangáljatok, mert feljön a szomszéd. Ne kardozzál, mert az agresszív. Nem így kell szépen megépíteni a vonatsínt, majd apa megmutatja. Ne szórjál szét mindent. Nem szabad összekeverni a kétféle építőt. Ne piszkold össze magad. Annyi a szabály játék közben, hogy esélye sincs elmerülni a gyereknek. Pedig a játék maga a flow. A gyerek teljes lényét beszippantja. Ha folyton kizökkentjük, kérdezgetünk, dicsérgetünk, akkor csak a felszínen tud evickélni.

Bizony, mi vagyunk a ludasok. A mi felelősségünk, ha a gyerekek nem játszanak egyedül, mert különféle trükkökkel szép lassan megakadályoztuk az amúgy természetesen áradó igényüket. De mit tehetünk, ha nem csak jó lenne bepakolni abba a mosogatógépbe háborítatlanul, hanem abban is hiszünk, hogy az önálló játéktól a gyerekek képességei, személyisége jóval gazdagabb lesz, és olyan tanulási potenciált hordoz, amit semmi más? Azt már tudjuk, hogy szúrtuk el, most már csak az a kérdés, hogyan tudjuk helyre hozni.

1. Egyáltalán legyen strukturálatlan idő, amit otthon töltünk. Sok szülőt hallottam már panaszkodni, hogy az ovis gyerekével csak vacsorára esik haza hétköznaponként, annyi a különóra. Hétvégén pedig egymást érik a programok. A játékhoz bizony idő kell, és gyakran előfordul, hogy nem jön az ihlet azonnal. Kell egy kicsit nyűglődni, unatkozni, ténferegni, ami megszületik a nagy ötlet: mit játsszak. Töltsünk időt otthon csakúgy!


2. A bűntudat hozza létre a legcsapnivalóbb szülőket. A gyerekek elsősorban azért macerálják folyamatosan a szüleiket, mert azok nem hiszik el, hogy jár nekik egy háborítatlan zuhany. Nem értek azzal egyet, hogy a szülők lábujjhegyen végezzék el legfontosabb teendőiket, amikor a kicsik már alszanak. Ha nincs helyzet, amit meg tudnak szokni, akkor soha nem fogják megtanulni, hogy igenis van olyan, hogy anya, vagy apa nem velük foglalkozik. Abszurd, hogy babysittert kell hívni, mert le akarom szedni az asztalt. A tanulás egy folyamat, ami rendszerint úgy kezdődik, hogy még nem tudok semmit, ezért sok türelem kell hozzá, és nagyon egyértelmű kommunikáció: “most főzök, bármennyire is szeretnék veled játszani, ha készen vagyok, akkor tudok csak.” Ha a gyerekek látják, hogy könnyen ki tudnak minket zökkenteni, nem fogják kihagyni ezt a ziccert.


- Érdemes a játékpark szelektálásával kezdeni a folyamatot, és megszabadulni minden olyan passzív eszköztől, amelyek önmagukban is szórakoztatóak. Ezek azok a játékok, amelyek önmagukban ingerelnek, meg kell nyomni egy gombot és csak befogadni azt a produkciót, amit a kreatív játéktervezők megálmodtak. Ezek az elemes, csörgő, mozgó, zenélő, beszélő csodák. Ezek azok a játékok, amelyek után a leginkább sóvárognak a gyerekek, de ezekkel játszanak a legkevésbé. Ugyanis a velük való játék nem igényli a gyerek hozzáadott értékét. Szép lassan ellustulnak tőlük a „játékizmok”.

- Következő lépésként érdemes a minimumra szorítani a képernyőfogyasztást. Mennyi a minimum? Nyilván a semennyi. Ha kicsi a gyerek, azért, ha nagyobb és még mindig nem tudja önállóan elfoglalni magát, akkor azért. Ez egy külön cikket is megérdemelne, de a lényeg az, hogy minden egyes képernyő előtt töltött perc csökkenti annak valószínűségét, hogy gyermeked rájöjjön arra, mivel tudja saját magát szórakoztatni.

- A minimalizmus nem csak a lakberendezési újságokba való, hanem a gyerekszobába is. Ha már megszabadultál az elemes kütyüktől, itt meg se állj! Ne legyen agyonzsúfolva a gyerekszoba, vagy a nappali temérdek játékkal! A kicsik nem tudják, hogyan fókuszáljanak egyre, ezért inkább el se kezdik, vagy kapkodnak egyikből a másikba. Arról nem is beszélve, hogy ennyi színes tárgy és a velük való játék lehetősége olyannyira felpörgeti a őket, hogy már nincs is kedvük a játékokkal foglalatoskodni. Nem viccelek, ha maximum 10 játék van mindig elől – és a többit vetésforgóban időről időre előveszed, míg a többit ismét eltünteted – optimális körülményeket teremtettél az önálló játékhoz.

- Ha még a rengeteg szelektálás után maradt bármi, érdemes abból a szempontból is átvizsgálni a játékparkot, hogy valóban alkalmasak e önálló játékra a kicsi korában. Ha a Lego-hoz szükség van rád, hogy összeilleszd, hidd el, mindig szólni fog neked. Az sem utolsó szempont, hogy biztonságosan hozzáférhetőek legyenek ezek a kellékek. Ha a szekrény tetején is van valami, tuti, hogy mindig az fog kelleni. Máris lőttek az önálló játéknak!

- Érdemes világos kereteket teremteni, mikor játszotok közösen, és mikor nem veszel részt. Ha mindig otthagyod a mosogatógépet, ha egy kicsit nyavalyog, vagy attól való félelmedben, hogy nehogy hisztizzen, éjszakára marad minden házimunka, gyorsan megtanulja, hogy ezt megteheti. Egyszerű, de egyértelmű mondatok ezek: „Most idejövök és játszom veled” „Miután bepakoltam a mosogatógépbe, játszom veled.” Elmegyek és bepakolok a mosogatógépbe, gyere, ülj oda közel és hozd a játékot, amivel játszani szeretnél addig.”

- Amikor vele játszol, ne vezess, csak kövess! Nem azt mondom, hogy a szülő sose szólhat bele, de annyit, de annyit okoskodunk, tiltunk, instruálunk játék közben, hogy majdnem ugyanolyan lesz, mintha fogatmosni küldtük volna a gyereket. Nem kell ám mindig szórakoztatnunk, hisz akkor átvettük máris az elemes kütyü szerepét. Fontos, hogy a kicsi értse, megélje, hogy csakis ő a főnök a játékban. Egyszerű, csal kövesd az instrukcióit.

- Számolj le a bűntudattal! Egyik gyerek sem igényli valójában, hogy 0-24-ben vele foglalkozzanak, de ügyesen tudja használni és a maga javára fordítani anya vagy apa lelkiismeretfurdalását. Hidd el, hogy amikor nem játszol vele, akkor is tanítod. Ha sosem unatkozik, ha sosem nyűglődik, sosem tanulja meg lefoglalni magát. Persze játszani csak az a gyerek tud, akinek aktuálisan minden igénye ki van elégítve. Természetesen egy éhes vagy fáradt kicsi nem ebbe a kategóriába tartozik, vagy ha nincsen feltöltve az érzelmi bögréje, mert hosszú ideje nem voltunk együtt, valami épp nyomasztja, esetleg szorong. MIelőtt elvárnánk, hogy játsszon egyedül, bújjunk össze, legyünk együtt, kezdjük közösen a játékot.

- Sok szülőt hallottam (talán magamat is) olyan módon önálló játékra bíztatni gyermekét, mintha az valamiféle büntetés lenne és egyenesen le akarnánk őt rázni. Ilyenekkel próbálkozunk: „Az Isten szerelmére, hát miért nem vagy képes egy kicsit leszállni rólam?” „Most már kezdjél magaddal valamit, különben nem tudom mit csinálok” Csoda, ha nincs kedve egyedül játszani? Belátható, hogy sokat számít, miként keretezed ezt a dolgot.

- Persze nyilvánvaló igénye egy kicsi gyereknek, hogy a szeretett szülei közelében lehessen. Miért menne fel az emeletre a szobájába, ha mindenki más a földszinten van? Engedd meg, hogy közel lehessen hozzád, ha a konyhában serénykedsz, melletted, a földön maradhasson.

- Amikor végre egyedül játszik, ahelyett, hogy örülnénk, hát nem éppen akkor jut eszünkbe megzavarni a flow élményt dicsérettel, kérdésekkel, kommentárokkal? A tapasztalatom az, hogy ezt is sokszor inkább a bűntudat táplálja, és nem annyira az őszinte öröm, vagy érdeklődés. Nem csak azzal nehéz megbirkózni, ha állandóan szükség van ránk, hanem azzal is, ha már nem kellünk.

Plusz egy: A nagytestvérek minősített esetei az önálló játéknak. Sok családnál láttam, hogy szinte kötelező szépen együttjátszani a gyerekeknek, ha akarnak, ha nem. Egyrészt vannak, akik nagyon szeretnek magányosan tevékenykedni, másrészt mindenkinek kell, hogy lehetősége legyen arra, hogy egy kicsit elvonuljon és ne piszkáljon a tesó bele a játékába. Had’ ne kelljen jó pofát vágnia ahhoz hogy mindig ledönti a tornyot, és megértenie, ha mindig elveszi a kedvenc autóját. Szüksége van a szülői védelemre, hogy zavartalanul is játszhasson tesóveszély nélkül. Ha erre nincsen lehetősége, az óvodában fogja leverni a többieken az őt ért sérelmeket.

Pethő Orsolya, pszichológus www.kolyokszerviz.hu