Sajnos rossz hírem van a számukra.

Uraim, attól még, hogy elválnak, nem szűnik meg Önök és a feleségük között húzódó probléma. Nem töltik fel a kommunikációs szakadékot. Amit nem sikerült megoldani a kapcsolatban, tovább kísérti majd Önöket, akár életük végéig. Ott kell majd állniuk a gyerekek ballagásán, szalagavatóján, egy asztalnál ülni az esküvőjén. Új párral, vagy anélkül, de az eddiginél is komolyabb együttműködésre lesz szükségük. Kedves Uraim, most jön még csak a java, aminek a legkevésbé sem az a lényege, hogy a leendő volt feleség minél kevesebb vagyonnal távozzon!

Minden kapcsolatunkból tanulhatunk. A másik képvisel valamit, amit önmagunkban nem akarunk meglátni, elfogadni. Valamit, amitől félünk. Rávilágít az árnyékunkra, amit takargatunk magunk előtt is. Épp ami a legbosszantóbb a másikban, az lesz a kapu önmagunkhoz. Ha haragszol rá, mert csak a karrierjével foglalkozik, szíved mélyén te is többet koncentrálnál a sajátodra. Ha idegesít a rendetlensége, te magad is küzdesz a sajátoddal. Épp azt a minőséget képviseli, amivel dolgunk van.

Kapcsolatunk elején ugyanez a tükör volt, ami a legszebb arcunkat mutatta. Szinte saját magunkba voltunk szerelmesek. Tombolt az oxytocin, vágtatott az adrenalin folyó az ereinkben. Ezek azok a kémiai anyagok a testünkben, amelyek a különleges érzésért, a gyomrunkban repkedő pillangókért felelősek a szerelem egy-másfél évig tartó időszaka alatt. “Annyira csodálatos ember vagyok, hogy ez a csodálatos ember ennyire akar engem!” Aztán lassan csillapodnak a hormonok, és egyszer csak elkezdjük a másikat és magunkat is annak látni, ami. Korán sem tökéletes, de mi sem vagyunk azok. Ebben a tükörben lassan elkezdjük meglátni a kevésbé szép arcunkat is. A másik csak rávilágít a gyengéinkre, és nem okozza azokat. Mégis, egy ilyen tükör már nem kell. Pedig itt kezdődne az izgalmas utazás saját lelkünk mélyére.

Amíg figyelmünk fókusza kívül van és azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit rontott el a másik, addig képtelenek vagyunk tanulni a kapcsolatból. A tanulságokhoz a reflektort belülre kell irányítanunk. Mi az én felelősségem? Mire emlékeztet engem a másik? Mi az, ami még mindig fáj, milyen sebeket nem gyógyítottam be és rajta akarom számon kérni? A válások jelentős része teljesen felesleges. Ahelyett, hogy tanulnánk, csak iskolát váltunk.

A válás is egy lehetőség a fejlődésre. Amíg a másikat csak ki akarjuk tépni a húsunkból, nem foglalkozni vele, megszabadulni tőle (és persze minél kevesebb pénztől), addig semmit sem tanultunk még. A következő kapcsolatot pont ugyaninnen indítjuk.

Tanulnivalónk van egymástól. Azért mert nem tetszik a lecke, nincs kedvem megtanulni, és ezért otthagyom a sulit, a feladat még marad. Ha egy konfliktust a kapcsolaton belül nem sikerült megoldani, akkor nincs mese, a kapcsolaton kívül van rá már csak esély. Hiába váltunk el. A gyűlölet, a marakodás, a feladat, a tanulnivaló összeköt. Szorosabban, mint az együttélés, a közös ház, vállalkozás. Amíg nem jutunk a végére, addig nem szabadulunk. Nem segít a külföldre költözés, sem a Mars expedíció, álbajusz, vagy álnév.

A kávézóban beszélgető férfiak még nem tartanak a tanulási fázisnál. Mindenért a másik a hibás, akit meg kell leckéztetni, nem hagyni, hogy a gyerekekre hatással legyen, vagy esetleg jól járjon a rengeteg pénzzel. Beszámolójuk alapján nyoma sincs a másik tiszteletének, nem partnernek, hanem ellenségnek tekintik a párjukat. Remélem, egyszer eljutnak oda, különben kénytelenek lesznek újra ugyanabba a folyóba lépni és a következő hölgy is “problémás" lesz.

Szerencsére pont ezért, egyre többen kezdenek el válás után párterápiára járni. Hogy megtanulják a leckét, amit kapcsolaton belül nem sikerült. Egyre többen hajlandóak magukba is nézni, amikor valami nem tetszik a másikban. Valójában édesmindegy, hogy mi az, amiért imádom, vagy gyűlölöm ugyanazt az embert. Ez nem róla szól, hanem rólam.

Pethő Orsolya, pszichológus
www.kolyokszerviz.hu