Meglehetősen idilli elképzeléseink vannak arról, mit jelent jó testvérnek lenni. Lelki szemeink előtt látjuk, ahogy édesen együttjátszanak, mindig mindent megosztanak egymással és az első pillanattól kezdve életreszóló barátságot kötnek. Vannak családok, ahol ez az illúzió hamar szertefoszlik, és vannak, akik sokáig ragaszkodnak hozzá, annak ellenére, hogy a valóság teljesen mást mutat.

Egy új testvér érkezése nem csak a gyerekeknek okoz gondot. Sok édesanya számol be arról, hogy második terhessége előrehaladott fázisába érve, lelkiismeretfurdalása támadt az elsővel szemben. „Tudok e majd egy másik gyereket is ennyire szeretni?” „Mit művelek most az elsővel, hogyan fogja fogadni a kisbabát?” A lelkiismeretfurdalás tovább fokozódhat, amikor a sok figyelmet igénylő kicsi miatt lazul a nagyobbikkal való szoros kapcsolat, elmaradnak a szokásos rutinok, együttlétek. „Este sajnos pont szoptatom a kicsit, úgyhogy azóta az apja olvas neki mesét.” „Még időben áttértünk arra, hogy az oviba az apja viszi.” Közben végig ott a mardosó kétely, hogy jó e ez így, kikéredzkedő könnycseppeket látok, ha rákérdezek arra, mit éreznek. Ha az anyukák ennyire gyötrődnek a tesókérdés miatt, várhatjuk e, hogy a gyerekeknek meg se kottyanjon?

Érdemes első körben két fontos dolgot tisztáznunk:

1. A testvérféltékenység nem a világ vége, és nem annak a jele, hogy szülőként valamit nagyon elbaltáztunk, hanem egy teljesen természetes alkalmazkodási folyamat.
2. A testvérféltékenység nem zárja ki, hogy a sok harag, félelem és egyéb érzések mellett, a nagytesó legalább ugyanilyen intenzitással szeresse is a kicsit, kötődjön hozzá. Egyszerre több, egymásnak ellentmondó érzelem is jelen lehet mindannyiunk szívében.


Tehát az érzések ritkán egyértelműek. Egyszerre ilyenek és olyanok. Szeretem is a tesómat, meg nem is, dühös is vagyok rá, meg nem is. Rá is, anyára is, a világra is. Van gyerek, aki látszólag örül, és nem mutatja mennyire le van sokkolva – esetleg az oviban lesz verekedősebb, kötekedősebb. Olyan is van, akin inkább a düh jelei látszódnak, egyre szemtelenebb, kiállhatatlanabb. Sok szülőpárral találkoztam, akik egyértelműen a tesó érkezéséhez tudja már utólag kapcsolni gyermeke viselkedésváltozását. Akkor kezdett el rosszabbul aludni. Akkor lett verekedősebb. A legnagyobb teher egy gyerek számára épp annak a sokféle, és egymásnak ellentmondó érzelemnek a feldogozása, ami ilyenkor megjelenik.

Ráadásul a külvilág is elég egyértelmű jelzéseket ad arra nézve, mi lenne szerinte a helyes. Anya angyalszerű mosolya, amikor épp kedvesen nyúl a nagytesó csecsemőhöz, ezzel szemben mérges arca, ha épp hangoskodik szoptatás közben - világosan azt mondja, “az nekem a jó, ha szereted a kicsit. Ha mérges vagy rá, azzal felbosszantasz” A gyerekek pedig, bár a látszat néha nem ezt mutatja, nagyon, de nagyon szeretnének megfelelni szüleik elvárásainak. S miután a rossz érzések, a harag, a gondolatok, mely szerint azonnal vigyék vissza ezt az izét a kórházba! - ennek ellenére megjelenik, a megoldás egyedül a bűntudat, és ezen érzések elfojtása lehet. Ez pedig még rosszabb, mintha nyíltan ki merné mutatni, mert többnyire szorongásos tünetetekhez vezet. Éppen ezért az első és legfontosabb teendőnk elfogadni, hogy a tesvérféltékenység teljesen normális dolog. Nem kell se pánikba esni, se szégyellni, sem komoly támadásba lendülni ellene. Aranyszabály: minél inkább szabad utat engedünk az érzéseknek, azok annál gyorsabban távoznak. Azaz, minél inkább hagyjuk, hogy a nagytestvér féltékenykedjen a kicsire, annál hamarabb megnyugszik és máris szabadon áramolhat a szeretetenergia.

Szerencsére a legtöbb, gyerekkorában rivalizáló testvér remek támasza egymásnak felnőttként, de ha meg tudjuk könnyíteni az alkalmazkodás folyamatát, miért ne tennénk?

1.
Különidő: Szervezzetek napi szintű 15-30 perces különidőt a nagyobbik testvérrel, szigorúan kettesben. Ha nem megy minden nap, legalább kétszer, háromszor egy héten. Úgy, hogy a kistesó nincs látótávolságban, de leginkább nincs is otthon. Játsszatok azt, amit szeretne, kapja meg azt a 100%-os figyelmet anélkül, hogy harcolnia kéne érte. Ez mindkettőtök szempontjából fontos, hogy érezzétek, még mindig mennyire szeretitek egymást. A tetsvérféltékenység miatt “elromlott” gyerekről hamar azt hisszük, hogy már nem is lehet őt szeretni igazán, hiszen mást sem csinálunk egész nap, mint rászólunk, fegyelmezzük.

2.
Keretezzük át a konfliktusokat! A jó testvérség nem pusztán abban nyilvánul meg, ha idilli módon együtt játszanak, ahogy azt elképzeltük annak idején. A konlfiktuskezelés nem elméleti tantárgy, csakis konflliktusok árán lehet benne fejlődni. Óriási ajándék egy testvér ebből a szempontból, hiszen otthon, biztonságos körülmények között lehet gyakorolni. Nem az a dolgod, hogy megold helyettük a helyzetet, hanem hogy segítsd őket abban, hogy találjanak megoldást. Különben tőled fognak függni, és azt tapasztalod majd, hogy egyre több és több vitájuk lesz. Fogalmazd meg a problémát, és keressetek együtt megoldást rá. Lehetőleg többet. Amíg a kicsi nagyon kicsi, addig adhatsz javaslatot helyette te. Pl.: Látom, mindketten ugyanazzal a játékkal akartok játszani. Hát ez bizony probléma. Mit tegyünk? Mit gondoltok, mi lehet a megoldás erre? Látom Márk, hogy nagyon szeretnél most egyedül játszani, de Dani meg arra vágyik, hogy vedd be a játékba. Mit gondoltok mi legyen?

3.
Kihangosított érzelmek: Beszélj a kicsi lehetséges érzéseiről a nagynak, és fordítva. Kutatások bizonyítják, hogy ezzel segíted az empátia kialakulását egymás iránt. Az empátia pedig fontos konfliktuskezelő eszköz. „Hallod, hogy sír? Bizonyára nagyon fáradt már és aludni szeretne.” Eddig ok, de nem fair, ha mindig a nagynak kell megértenie a kicsit.: „Látod, milyen mérges éppen a bátyád, mert elvetted a játékát. Látod, a nővéred mennyire el van keseredve? Ölelésre van szüksége szerintem.” A szereped nem a bíróé, hanem inkább a mediátoré. Minden helyzetben minden félnek megvan a maga igazsága, a maga motivációja, és mindketten azt szeretnék, hogy megértsd őket. Az agresszor ugyanannyira sértett, mint maga az áldozat. Próbáld meg megadni mindkettőjüknek a megértésedet. Annak is igaza van, aki nem akarja a másikat beengedni a játékba és annak is, aki nem hagyja a másikat békén.

4.
Érzések és viselkedés elválasztása: Szabad legyen bármit érezni a testvérrel kapcsolatban, de ne lehessen bárhogy viselkedni. Ha dühös, és megüti a kicsit, hangozzék el a szádból, hogy megérted, ha mérges. Érzésekkel nem lehet vitatkozni, a viselkedést azonban szabályozni kell. Mesélhetsz arról, milyen kapcsolatod volt neked a testvéreddel, és itt ne csak a rózsaszín részekre térj ki, hanem a vitákra, feszültségekre is. Érdemes a könyvesboltban is körülnézni – egy meseszereplő lelkébe beleélve magát ugyanaz lehet a tanulság – nahát nem csak én érzem ezeket, akkor lehet, hogy ez így rendben van? Teret kell engedni az érzéseknek ahhoz, hogy el tudjanak múlni. Ennek legjobb módja pedig, ha beszélünk róluk és empatikus fülekre találunk.

5.
Áramló oxytocin: Ha egyszerre tudod megszeretgetni, nevetésre fakasztani mindkét csemetédet, miközben a karodban, öledben vannak, a felszabaduló oxytocin hormon erősíti a kapcsolatot köztük.

6.
Ketten egy ellen: Találjatok ki olyan játékokat, amelyekben az összefogásukra van szükség. Ha téged kell lebirkózni, elgáncsolni, elkapni, vagy becsavarni WC papírba, lefújni borotvahabbal, biztos, hogy szívesen működnek majd együtt. Ezek a jó élmények tovább erősítik a kapcsolatukat.

7.
Vissza az időben: A játék keretein belül szolgáld ki a nagyobbik regressziós igényeit. Ilyenkor természetes, ha újra kisbaba akar lenni, vagy pelenkát kér. Meg tudod toldani egy kis viccel is: Ha például azt játszátok, hogy egész napra csecsemővé változik át, feltűnően akadj ki, amikor ettől el akar térni: pláne, ha pizza az ebéd, és nem akarja megenni a bébipapit. „A babák sajnos nem tudják a pizzát megenni. Lehet, hogy ilyen rövid idő alatt megnőttél?” Erre ő: Igeeeeen!!! „Oh milyen korán elkezdett beszélni ez a kisbaba.”

8.
Nyugi, a szándék a fontos: Igen sokszor lesz olyan, hogy a nagyobbik segítene, de inkább megnehezíti a dolgodat. Ha ennek hangot adsz, már csírájában elfojtasz minden együttműködő szándékot. Nem érdemes ráförmedni, sőt, jobb megerősíteni, hogy hozzá akar járulni valamivel a kicsi jólétéhez.

9.
Nahát, rám mosolygott! Mutasd meg, hogyan tud pozitív megerősítést szerezni a kicsitől. Hogyan tudja megnevettetni, akár csikizéssel, hülyéskedéssel. Mindenki szereti, ha szeretik.

10.
Egyediség: Soha, de soha ne hasonlítsd össze a gyerekeket. A te korodban ő már... Nézd, ő milyen szépen... Miért nem tudsz olyan lenni, mint... Mindannyian másban vagyunk jók. Ezek sajnos mind erősítik a rivalizálást.

11.
Vizsgáld meg a saját érzéseidet! Kisebb tesvér vagy, és jól jött volna, ha több védelmet kapsz a szüleidtől? Vagy épp mindig úgy érezted, hogy a kistestvéredet szeretik jobban? Bűntudatod van, mert félsz, hogy elromlik a naggyal való csodálatos kapcsolatod a kicsi érkezése miatt? Nem tudod, hogy tudsz majd egynél több gyereket szeretni? Gyerekkori mintáink komoly befolyással vannak arra, hogyan neveljük saját gyerekeinket. Kétségeink, bűntudatunk és vakfoltjaink mögött ott vannak megélt sérelmeink, be nem gyógyult sebeink. Ezeket érdemes kibogozni, és meglátni, miért egyik vagy másik gyerek mellé állunk folyton a konfliktusokban, vagy épp miért rettegünk tőlük túlzottan. Ha szükséges, keress fel egy szakembert.

12.
Anyaidő: Szakíts időt magadra! Nem lehet kétfelé figyelni, ha fáradt vagy, nyűgös, feszült. Ha kimerültek az érzelmi elemeid, muszáj töltődnöd valahonnan. Ez több gyereknél fokozottan érvényes. A gyerekek által megkívánt energia nem összeadódik, hanem valahogy szorzódik, hiszen a kettőjük közti interakciókra is figyelned kell. 

Pethő Orsolya, pszichológus
www.kolyokszerviz.hu