Kompenzáljuk saját szüleink szigorát?

Mi, akik most gyerekeket nevelünk, a feltétel nélküli engedelmesség korában nőttünk fel. Látszólag tiszteltük a felnőtteket, de valójában csak tartottunk a büntetéseiktől. Már akkor a következő csínytevésen törtük a fejünket, amikor a sarokba állítva büntettek bennünket. Most, hogy mi kerültünk a másik oldalra, megpróbáljuk kompenzálni, amit ellenünk elkövettek. Megfogadtuk, hogy mi majd emberszámba vesszük a gyerekeinket. Partnereik leszünk. Bezzeg tőlünk nem fognak félni. És ilyenkor átesünk annak a bizonyos lónak a másik oldalára...

A gyerekek – úgy tűnik – ma sokkal több mindent megengednek maguknak. „Anya, utállak! Hazudsz!” Ilyen és ehhez hasonló –a mi gyerekkorunkban főbenjáró bűnnek számító –mondatok hangzanak el a szájukból, akár nap mint nap.

Két szülői én párbajozik bennünk folyamatosan. Az egyik ilyeneket mond: „Nem beszélhet így velem ez a kölyök! Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek! Büntetés jár érte, meg kell torolnom”. És amikor a szülői egónk, valamint a belénk égett minták elhalványodnak, a másik énünk erre azt mondja: „Nem akarok olyan lenni, mint a szüleim. Nem akarom elnyomni a gyerekemet. Miért ne engedhetnék meg neki ezt-azt?” Néha még abban is kételkedünk, hogy bármit elvárhatunk-e a saját gyerekünktől. A tekintélyelvű „akkor is úgy lesz, ahogy mondtam, mert csak”– és a teljes szabadság között ingázunk, és valahogy nem találjuk meg az arany középutat. Ugyanis az nem középen van, hanem egy teljesen másik bolygón.

Milyen árat fizetsz a bizonytalanságodért?

Mindjárt erről is szó lesz bővebben, ám előtte tudnunk kell, hogy bizonytalanságunknak ára van. A szülők következetlensége a napnál is világosabban látszik egy gyereken. Ezek a tünetek utalhatnak rá:

1. A következetlenség első számú eredménye: a szorongás

Rendkívül bizonytalanná tesz egy gyermeket, ha érzi, hogy a szülei nem elég határozottak, és olyan dolgokban is neki kell döntenie, amelynek felelősségét még nem képes vállalni. Itt nem kell nagy dolgokra gondolni: például a lefekvés idejének meghatározása nem egy óvodás korú gyermek jogköre. Háromévesen nem tudja eldönteni, hogy mikor kell aludni menni. „Majd, ha álmos lesz, úgyis elalszik” – mondjuk sokszor. Igen, álmos, mégis gyakran túlpörög, és akkor elkezdődik a haddelhadd A korlátok biztonságot nyújtanak a gyerekeknek. Olyan, mintha egy kerítéssel körbevett kis kertet állítanánk fel, amin belül szabadon mozoghat, de nem juthat ki belőle. A túl nagy tér és szabadság már ijesztő, ezért nem szabad mindent rájuk hagynunk.

A szorongás nem mindig abban a formában jelentkezik, ahogy azt mi várjuk. A bizonytalanság következményei a mértéktelen és kezelhetetlen hisztirohamok lesznek. Amit tegnap még szabadott, azt ma már nem lehet. Ki ne lenne ettől oltári dühös? „Tegnap bejött egy kis hiszti, és megkaptam a csokit, akkor ma is ezt teszem. Ma nem megy? Akkor még nagyobb hisztit csapok!” A rohamok ördögi kört indítanak el. , –Van, amikor inkább beadjuk a derekunkat, csak hallgasson már el, máskor meg nem bírunk az indulatainkkal, és a szobájába vagy a csap alá parancsoljuk az épp őrjöngő gyereket.

A kiskorú – bizonytalanságát kompenzálandó – zsarnokká válik, és átveszi a hatalmat a családban. „Ha más nem tud biztonságot nyújtani, akkor kénytelen leszek én megmondani, hogy mi legyen.” És ilyenkor a szemünk fénye körül forog a világ, neki semmi sem elég, ezért egyre többet és többet akar.

Ha ez ilyen egyszerű, miért nem vagyunk hát mégis következetesek?

- Előfordul, hogy csak lelkiismeret-furdalásunk van. Túl sokat dolgozunk, túl keveset vagyunk együtt. „Nehogy már a szigorról szóljon az a kevéske idő” – gondoljuk.
- Van, hogy attól félünk: elveszítjük gyermekünk szeretetét.
- Van, hogy csak a még nagyobb hisztit szeretnénk elkerülni.
- Vagy alkatilag is határozatlanabbak vagyunk, és ha lehet, elkerüljük a konfrontációt, a vezetői szerepet.

A leggyakoribb ok mégis a már említett generációs konfliktus: „Eldöntöttem, hogy én nem leszek olyan, mint a szüleim!” Az engedékenységen keresztül szeretnénk begyógyítani saját sebeinket, miközben érezzük, hogy maguk a gyerekek is mások, nem is tűrnék azt a hozzáállást, amitől mi szenvedtünk.

Hogyan törj ki a generációs konfliktusból?

Ami régen engedelmesség volt, azt ma együttműködésnek nevezzük. Regulák és büntetés helyett empatikusan felállított korlátokra van szükség. Az empátia arra utal, hogy figyelembe vesszük a gyerek érzéseit akkor is, ha nem engedünk nekik. Így kitörünk a „szabály/nem szabály” egydimenziós tengelyéből, és máris két szempont alapján gondolkodhatunk. A vizuális típusok kedvéért koordináta-rendszerbe foglalva mindezt a következőket kapjuk: a vízszintes tengelyen a szülők különböző mértékben állítanak fel korlátokat a nevelésben, a függőlegesen pedig eltérő jelentőséget tulajdonítanak a gyermek érzelmi állapotának. Lássuk:

A „Megengedő” és az „Érdektelen” felnőtt gyakorlatilag korlátok nélkül, szabadon hagyja dönteni a gyermekét a legtöbb helyzetben. A sok szabályt alkalmazó, de alacsony válaszkészségű szülő (ilyenek voltak például a mi szüleink és pedagógusaink) nem sokat törődik azzal, hogy mit érez a gyerek. A szabályt be kell tartani, és kész, nincs mese. Ezzel szemben a szintén korlátozó, ám megértő édesanya vagy édesapa képes úgy érvényre juttatni a korlátokat, hogy közben az empátiáját is kifejezi.

Nézzünk pár gyakorlati példát!

Tegyük fel, hogy Balázs épp játszik, de eljött a lefekvés ideje. Amikor a szülei szólnak neki, természetesen a füle botját sem mozgatja. A „Megengedő” vagy „Érdektelen” szülő hagyja, hogy Balázs maga döntsön a lefekvés időpontjáról, az előbbi esetleg meg is kérdezi, mikor lenne kedve abbahagyni a játékot. A „Tekintélyelvű” szülő előbb vagy utóbb bekeményít, büntetést helyez kilátásba, fenyegetőzik. Az empátiával korlátozó szülő tisztában van azzal, hogy a játékban elmerülő gyerek mit érezhet olyankor, amikor hirtelen vége szakad a mókának. De abban is biztos, hogy időben le kell feküdnie, különben túlpörög Ezzel a tudattal, és határozott, egyben meleg, elfogadó kommunikációval fordul a gyerek felé. Miután látja, hogy milyen elmélyülten játszik, előbb odaül ő is, hogy párbeszédet tudjon kialakítani vele. Talán a játékról kérdezi egy darabig. És amikor már biztos benne, hogy az övé a fiú figyelme, akkor figyelmezteti a fürdési időre. Ám azt is elmondja, mennyire megérti, ha nincs sok kedve otthagyni a játékot. Biztosítja arról, hogy másnap újrakezdheti az egészet. Ez lenne tehát az a bizonyos empátiával felállított korlát. Menni kell fürödni, nem te döntesz ebben, de megértem, ha dühös és nyűgös vagy miatta.

Természetes dolog, ha a tekintélyelvű szülői mintánk– és annak ellentéte között pingpongozunk. Hol ez, hol az kerekedik felül. Számunkra ismeretlen terepen, és tökéletesen újat kell tanulnunk, ami legtöbbünk számára kitartást és tudatosságot igénylő folyamat. A hozzám forduló szülőket a következő folyamaton végigvezetve, újra és újra kiderül, mennyivel nehezebb ez, mint amilyennek látszik. Azonban, ha a végére érünk, az is világos lesz, micsoda erő lakozik pusztán abban, hogy szülőként világosan megfogalmazzuk a kereteket.

Pethő Orsolya
pszichológus

Az írás a Hogyan mondjam el neked? oldalon jelent meg.