Vagy apát. Lényegében mindegy, a jelenség ugyanarról szól: a gyerek az egyik szülőt preferálja, bizonyos tevékenységekhez vagy egyszerűen mindenhez. Anya fektessen! Apa etessen! Anya vágja fel a husimat! Apa törölje ki a fenekemet! A kicsi agyvelőt rázó hangon ordít, ha nem a megfelelő szülő van jelen. Szélsőséges esetben a végtelenségig hajlandó koplalni, vagy visszatartani a székletét. Gyakran fordulnak hozzám párok ezzel a problémával...
Egyikük, a kiválasztott, egyrészt elégedett és boldog, hisz szükség van rá. Másrészt gúzsba köti ez a ragaszkodás, néha úgy érzi, megfullad, mert semmit nem bízhat a párjára, nem mehet el otthonról. Másikuk, az elutasított szülő pedig sokáig igyekszik nem mutatni a mély fájdalmat, ami a szívét facsarja. Végül könnyekben tör ki, amennyiben ő az édesanya, és gyanúsan csillog a szeme, ha ő az édesapa. Tökéletesen át tudom érezni, milyen nehéz mindezt szülőként megélni.
A gyerekeknek mindkét szülőre szükségük van, és alapesetben nem tesznek különbséget köztük. A kicsik csak meglévő gombokat nyomogatnak: a bizonytalanság, a szeretetlenség érzését. Viselkedésüknek semmi, de semmi köze nincsen ahhoz, melyikük a jobb, alkalmasabb, melyiküket szereti jobban. Még akkor sem, amikor épp elvált, különélő párról van szó. Amikor a gyerek nem akar apához, vagy anyához menni, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ott rosszul érzi magát. A gyerek számára mindkét szülő ugyanannyira fontos, fel sem merül ez a fajta összehasonlítás.
Vannak, akik szerint ez egy korszak a kicsik életben, majd elmúlik. Azt gondolom, nem érdemes ülni a babérjainkon, és megvárni, amíg mindkét szülő teljesen kikészül, azért sem, mert sokkal stabilabb két érzelmi lábon állni, mint csupán egyen. Bár úgy tudjuk, a lelki egyensúlyhoz elég egy gondozóval kialakított biztonságos kapcsolat, de ha lehet kettő, miért ne dolgoznánk ezen? Arról nem is beszélve, mennyivel egyszerűbb az életünk, ha a szülők nagyjából helyettesíthetőek, ugyanazokat a feladatokat tudja ellátni.
A hozzám kerülő esetekben gyakori, hogy az egyik szülő - legtöbbször az édesanya - valamilyen okból túlaggódja a nevelést, ijedten igyekszik mindig ő maga megoldani mindent a kezdetektől, s nem veszi észre, hogyan szorítja a ki ezzel az apát, aki amúgy is bizonytalankodik. Az is előfordult már, hogy a kiszámíthatatlan munkabeosztása miatt az egyik szülő időnként váratlanul eltűnik, akár hosszú időre, s ez az, amiért csorbát szenvedett a bizalom ő és gyermeke között.
Akárhogy is alakult ki a jelenlegi helyzet, a legfontosabb szabály: tilos a szívedre venni! Persze ezt sokkal könnyebb mondani, mint csinálni. A lehető legrosszabb megoldás megsértődni, elbizonytalanodni, lemondóan a háttérbe húzódni. A gyereknek épp arra van szüksége, hogy bebizonyítsd a számára, minden rendben lesz így is, hogy a másik fél épp nincsen itt. Pontosan az érzelmi reaktivitásunk az, ami miatt eldurvulnak az ilyen szituációk és a végén már semmit sem lesz hajlandó az egyik szülővel csinálni a gyerek. Minden egyes alkalommal, amikor ilyenkor a nem preferált szülő feladja, azt bizonyítja a gyerek számára: Igen, tényleg alkalmatlan vagyok arra, hogy. megnyugtassalak, megetesselek, lefektesselek, stb. Ezzel szemben a “Drágám, itt vagyok, anya majd jön. Vigyázok rád. Minden rendben lesz! Megígérem neked!” szavak azok, amelyek - lehet, hogy egy óra sírás után - de segítenek megnyugodni, szép lassan a másik szülőre is támaszkodni. Szeretettel, lágysággal, határozottsággal.
Bizonyos helyzetekben a humor is segít. Egyik kliensem, egy édesapa, magára terítette a párja sálját, két zokniból műmelleket varázsolt a pólója alá, és elképesztő viccesen próbálta utánozni az édesanya hangját. A kicsi természetesen nem hitte el, hogy az anyja az, de úgy el kezdett kacagni, hogy máris könyebb volt kapcsolódni az apjához, és hagyni, hogy ő törölje meg fürdés után.
Nem kerülni, hanem épphogy keresni érdemes a kettesben eltölthető időket a háttérbe szoruló szülőnek. Az “Utállak apa!” “Nem akarlak látni!” “Menjél innen” kemény szavak, de csupán annyit jelentenek: nem tudom, hogy bízhatok-e benned, kérlek, bizonyítsd be, hogy igen! Ehhez rengeteg türelem kell és sziklaszilárd hit abban, hogy igenis elég jók vagyunk a gyereknek, időnként némi humorral fűszerezve. Hagynunk kell, hogy a kicsi szabadon hangot adjon az érzéseinek, akármilyen fájdalmas mindezt végighallgatni. Nem kell azonnal, erőszakosan megoldani: felvágni, kitörölni, lefektetni. Itt olyan érzések bugyognak fel a hiszti kapcsán, amelyeket, ha megértően végig tudunk hallgatni, már önmagában gyógyulást hoz.
Pethő Orsolya
pszichológus
Az írás a Hogyan mondjam el neked? oldalon jelent meg.
Eszköztár a nevelési problémák megoldására.
A játékgyűjteményekbe azokból a játékokból válogattam ki a legjobbakat, amelyeket a praxisomban ajánlani szoktam a hozzám forduló szülőknek, nevelési problémáik megoldására.