Több hetet össze voltunk zárva. Ki kisebb, ki nagyobb helyen, de egyre inkább felmerülnek konfliktusok, ami a fizikai vagy lelki teret illeti. ÉN. Mindenképpen nagybetűvel. Azt tapasztalom, hogy egyre fontosabb szó, fogalom. Természetesen nem vitatom, hogy a közösségnek, a MI-nek is lényeges szerepe van, de úgy vélem, az már csak a második lépés.
Legtöbben azt tanultuk, hogy alkalmazkodni másokhoz az az egyik legnagyobb érték. Ám ennek az lett az eredménye, hogy nem tudunk nemet mondani, nem tudjuk saját én-határainkat meghúzni. “Add oda szépen a játékodat a kisfiúnak, és játszatok szépen együtt!” — hallottuk sokszor, de közben nagyon nem esett jól engedelmeskedni. Aztán felnőttként újra és újra kölcsönadunk könyvet annak, aki sose hozza vissza. A békesség kedvéért belemegyünk olyan kompromisszumokba, amelyekhez semmi kedvünk, és később valamilyen módon megbosszuljuk.
Tegye fel a kezét, aki azt tanulta gyerekkorában, hogy fontos, hogy ő mit szeretne, mire vágyik és csak nyugodtan kövesse a szívét! Nem hiszem, hogy sokan vagytok. A kétkedőknek mondom, hogy természetesen nem arra gondolok, hogy mindenáron gázoljunk át másokon, ám azt tapasztalom, hogy rengetegen már azt sem tudják, mire vágynak, pláne fogalmuk sincs, hogyan fogalmazzák meg azt.
Klienseim többsége számára a karantén lelki történései elsősorban az ÉN kérdését hozták fel. Ki vagyok? Mit szeretnék? Hogyan tudom megvalósítani, megélni saját magamat? Hogyan tudom a határaimat megtartani, érvényesíteni? Ha komolyan veszem magamat, akkor tudok igazán kapcsolódni másokhoz is. És akár tetszik, akár nem, soha senki nem mondhatja meg, hogy melyek az én határaim. Óriási különbségek vannak köztünk, s ez így jó.
S miközben nem tudjuk saját vágyainkat elég fontossá tenni se magunk se mások számára, gyereket is nevelünk. Ez pedig azt is jelenti, ha nem vigyázunk, újratermeljük a problémát. Vajon megtanítjuk e a következő generációt érvényesíteni saját határait? Nagyon remélem.
Amikor össze voltunk zárva, kiéleződhettek a konfliktusok a gyerekek között is, de ez nem azt jelenti, hogy a kérdés eltűnt, amikor már újra tudtunk egy kicsit menekülni egymástól. “Hagyd, hadd játsszon vele az öcséd is!” “Neked kell az okosabbnak lenned és engedned, hiszen te vagy a nagyobb!” “Hagyd már békén a tesódat, ne nyaggasd folyton!” Ám ezzel önkéntelenül is bíráskodunk, azaz az egyik gyerek óhatatlanul áldozat, a másik pedig bűnös lesz. Ezzel valójában csak növeljük az egymás közti féltékenységet, és újabb játszmákat generálhatunk. Függőséget alakítunk ki, amelyben mindig nekünk kell majd megvédenünk az egyik gyereket, miközben a másik felett pálcát törünk. Az egyik kap egy piros pontot, és elégtételt, hogy szeretjük, a másik feketét, és azt érzi, hogy nem.
Ehelyett megtaníthatjuk őket saját határaikat megvédeni, anélkül, hogy bántanák egymást. Megtaníthatjuk őket meghallgatni egymás igényeit és arra is, hogy akár többféle megoldás is létezhet ugyanarra a helyzetre. Ha az énhatárokról van szó, soha senkinek nincs “igaza” és mindenkinek igaza van.
Felejtsük el a mindent tudó döntőbíró szerepét és ahelyett, hogy mi magunk mondanánk ki az egyetlennek vélt igazságot, segítsük a gyerekeket megtalálni a sajátjukat.
1. Csak írd le a helyzetet ítélkezés nélkül. Mint a nyelvvizsgán, amikor egy képről kellett hosszasan beszélni. Biztos nem azt mondtad, hogy “ez a kétbalkezes, ronda kisfiú épp a tej kiöntésével bénázik. Hah! Milyen nevetséges!” Csak magát. Problémát fogalmazd meg: “Mindkettőtök ugyanazzal a játékkal szeretne játszani, de csak egy van belőle.” “Berci egyedül szeretne most játszani, te pedig szívesen csatlakoznál hozzá.”
2. Egyik fél érzelmeivel sem érdemes vitatkozni, mindenki azt érez, amit érez, s emiatt megérdemli az együttérzést. Az is, aki emiatt annyira dühös volt, hogy megütötte a másikat. “
3. Segítsd a gyerekeket pontosan megfogalmazni, hogy mi az, amit szeretnének. “Ez a hülye folyton elveszi a játékomat!” — ez nem éppen a szükségletek kifejezése. Vagy esetleg: “Küldd már ki a szobámból ezt a vakarcsot!” Ehelyett sokkal inkább a valós vágyakra utal: “Szeretnék egy kicsit egyedül játszani ezzel, illetve egyedül szeretnék lenni a szobában.”
4. Keressetek több megoldást is a problémára. Kérdezd a gyerekeket is. Amikor még ehhez kicsik, akkor sem érdemes ezt a lépést kihagyni. Természetesen te fogsz helyettük különböző lehetőségekkel előállni, de legalább már választani tudnak belőle, miközben azt is kommunikálod, hogy csak nem egy megoldás létezik. Egyre kreatívabbak lesznek az évek során, s egyre kevésbé lesz szükség a segítségedre. Óriási különbség van aközött, hogy azt kiabálod “miért nem tudtok már normálisan játszani együtt?” Vagy nyugodtan megkérdezed: mit gondoltok, mi lehet a megoldása ennek a helyzetnek? Van ötletetek? Hogyan tudjuk elérni, hogy mindkettőtöknek jó legyen?
5. Természetesen mindeközben felhívhatod a figyelmet arra, ha fontos szabályt szegtek meg, például: megegyeztünk, hogy nem verekszünk a családban, de ez nem egyenlő azzal, hogy hibáztatod őket.
Nem könnyű a bírói szerepet feladni, és áttérni valami egészen másra, amit sosem tanultunk, sosem tapasztaltunk. Gyakorlás kérdése, de eredményül felnőhet egy olyan generáció, aki képes bűntudat és agresszió nélkül megfogalmazni az igényeit és közösen olyan megoldást keresni, ami mindenkinek megfelel.
Pethő Orsolya
pszichológus
Az írás a Hogyan mondjam el neked? oldalon jelent meg.
Eszköztár a nevelési problémák megoldására.
A játékgyűjteményekbe azokból a játékokból válogattam ki a legjobbakat, amelyeket a praxisomban ajánlani szoktam a hozzám forduló szülőknek, nevelési problémáik megoldására.